Gál Andrea: Székely hullám, avagy „bár ennyi neveccség legyen”
(Krónika, 2008. március 7.)                                                                                       http://www.kronika.ro/nd.php?name=Sh&what=19477

„Legelsőbben es magamról kell, hogy írjak, met hát szinte meghóttam volt a multkor, de hálá a Zistennek, valahogy méges megmaradtam, met csak cethalott vótam” – írja egy helyen Laji bá a feredőről annak a képzeletbeli szerkesztőnek, aki feltehetőleg kiadja majd a beszámolóit. Miután leáll a vigyorgó gépezet, és az újra- (és újra- és újra-) olvasás kényszere is alábbhagy, gyakorlott értelmezőkként nekiugorhatunk, hogy megfejtsük a humor forrását.
Hát ugye elsősorban ott van a „cethalott", amely egyszerre operál helyesírási rontással, betűinverzióval, bibliai utalással és banalizálással, aztán a Zisten, aki ebben az esetben is parancsol a cetnek, a tájnyelvi zamatosság, a kissé agresszív énközpontúság, s mindez csak első látásra, mert a módosítószókról, kitérőkről, a tagmondatok egymáshoz való viszonyáról itt nem szólok, az igék sajátosan konkrét használati értékét is hagyom. Ez a minden figyelmet megérdemlő mondat a Küsdeg nyüszkölésekből származik, egy Laji bá álnevű szerzőnek a 30-as években a Székelyföldön népszerű adomás könyvéből, melyet mintegy 70 év után újra kiadtak. És tegyük hozzá, igen jól tette ezt a Zelegor Kiadó, mert friss és frappáns írás, ritkán adatik meg az olvasónak az ilyen önkéntelen nevetés.

A Küsdeg nyüszkölések anyagát Sántha Attila válogatta és szerkesztette a Nyüszkölés a feredőn s a nagy viz martyán 1937-ben megjelent második kiadása, valamint Az őzolló s más küsdeg nyüszkölések című, 1926-ban megjelent kötet alapján. Laji bá egy fürdőhelyen és Budapesten szerzett tapasztalatairól számol be, a maga világképének, gondolkodásmódjának, nyelvezetének megfelelő módon. Ez pedig nem más, mint a „székelynek" nevezett ember világképe, gondolkodásmódja, nyelvezete. A „székely" itt azért álljon idézőjelben, mert ebben az esetben ez nem egy néprajzilag vagy nyelvjárástanilag többé-kevésbé körülhatárolható fogalom, hanem sokkal inkább egy olyan attribútum, amelyet Laji bá adott az általa kitalált karakternek.

Ugyanis a látszat ellenére a Küsdeg nyüszkölések írásai nem valami autentikus – és spontán – népi mesélő szóban elhangzó, és egy gyűjtő által lelkesen, pontosan lejegyzett adomái, hanem egy nagyon is tudatos szerző precízen kidolgozott szövegei. S mint ilyenek, már eleve felmerül velük kapcsolatban a gyanú, hogy ez a székelység nem az a székelység. Vagyis ez megkreált nyelvezet és gondolkodásmód, amely sajátos ugyan, és hasonlít a székely, pontosabban a gyergyóvidéki tájnyelvre, de nem ugyanaz. Egy dialektológus, aki ráadásul jártas a 20-30-as évek nyelvváltozataiban, meg tudná mondani, hogy pontosan melyik kifejezések, fordulatok idegenek az autentikus népnyelvtől. Számunkra azonban ez nem annyira fontos. Lényeg, hogy ez a „székely" emblémával ellátott szöveg működőképes, és éppen annyira távolodik el a hiteles nyelvhasználattól, amennyit a székelység illúziója még megenged.

A kötet írásai tehát már első kiadásukkor, a 20-30-as években is túlzóak voltak, ami a székelységet illeti. Sejtésem szerint Szini Lajos, alias Laji bá szándéka sokkal inkább a szórakoztatás volt, mint annak a székely népléleknek a kifejezése, amellyel kapcsolatban Tamásit, Nyírőt, Szabó Gyulát szokás emlegetni. Szini Lajos polgári foglalkozására nézve újságíró volt, aki 1891-ben született Gyergyószárhegyen, és mivel orvoscsaládban nevelkedett, kellő távlatból tudta szemlélni a gyergyóvidéki népnyelvet és logikát ahhoz, hogy abból egy kicsit ismerős, kicsit idegen, de mindenképpen művi nyelvváltozatot fabrikáljon. A szövegeknek már az írásmódja is ezt jelzi, például soha annyi z-vel kezdődő szó nem lesz a magyar nyelvben, mint amennyit ez a könyv hoz: az „az" névelő z-jét ugyanis gyakran ragasztja a következő szóhoz. Szini Lajos eltúlozta a „székelységet", de ezt sikerült neki annak belső logikája szerint tenni, ezért a könyv nem epigonszövegként, hanem finom paródiaként olvasható. Gazdagítja a képet, hogy Szini Lajosnak élete utolsó éveit (1933-ban halt meg) is sikerült a népszerű szerző paródiájaként tölteni: kóberes szekérrel járta a vidéket, és saját kezűleg adta el könyveit.

„Tennap eppeg irni akarék, hát a második sorhoz se érék, mikor eccerre eszreveszem, hogy verik a zajtót.

– Ki van odakünn? – kiáltám s a pennaszárt a filmhez dugám.
Még ejisze ki se mondám ezt, há’ e’ miccre kinyillik a zajtó, oztán azon két asszon jöve bé a szobába, s akkor vevém észre, hogy az egyik a zenyim.

– Má’ ha béromlottatok – fordulék a zasszonyomhoz – akkor egy küssé szeggyétek essze magatokot s oztán sirüjjünk el valamerre, hadd tü es lássátok a feredőt, oztán hónap, Szent Isvány napján még itt ülünk, de azontul többet egy miccet se.

Ez ejsze teccett Ámáliának, met örömibe hiricelni kezde s rejám akasztá magát, oztán úgy teve mind régebben, megcsókola."

Az egész könyv ilyen: Laji bá vad tájszólásban fejezi ki magát, és ahol csak lehet, ehhez igazította a szavak leírásának módját is. Ebben azonban pontos és következetes, és amint megszoktuk, hogy legalább hangtalanul ki kell mondani a szavakat, hogy értelmet nyerjenek, már könnyebben megy az egyébként eleinte meg-megakadó olvasás. A narrátor attitűdje nyugodt lélekkel nevezhető agresszívnak, szerinte aki indulatosan beszél, az „bőg", aki örül, az „hiricel" (ebben a szóban, ha jól értem, az rejtőzik, hogy örömében annyira repdes, hogy már szaggatottan lélegzik, tekintve, hogy a tüdőbajosok is szoktak hiricelni) aki siet, az „futkorászik". A példákat vég nélkül lehetne folytatni, és a Küsdeg nyüszkölések azon ritka könyvek közé tartozik, amelyekről lendületesen lehet beszélni órákon át, bármilyen környezetben.

Annak, aki kevésbé jártas a székely tájnyelvben, egy kis segítségre van szüksége az olvasásban. Sántha Attila már a kötet kiadása előtt összeállította és megjelentette ezt a segédeszközt: a Székely szótárat. Sántha saját bevallása szerint a szótár előkészítésekor figyelt fel Laji bá könyveire, melyeknek nyelvezete nyilvánvalóan jó nyersanyagot szolgáltatott számára. Így aztán a Küsdeg nyüszköléseket úgy is tekinthetjük, mint egy új gesztust a Sántha és az Előretolt Helyőrség pályáján. Sántha Attila írásainak egyik ismertetőjele eddig is a székelység fel- és újrahasználása volt, Orbán János Dénes többek között a Micimackót írta át székely tájszólásra és a Laji báéhoz hasonló fordulatokra. A helyőrséges gesztusokat egyéb, a székelységet a humor forrásaként tételező alkotások is kísérik – elég, ha csak Haklik Norbert tavalyi könyvét, a Big Székely Sót vagy a csíkszeredai Székelylend együttes egyre népszerűbb számait említjük. Ezeknek az összefüggései azonban nem ennek a recenziónak a tárgyát képezik.

Sántha Attila: Két paprikás székely író: Laji bá és Dani bá
(Székelyföld, 2007/9) http://www.hargitakiado.ro/cikk.php?a=MzAx

Nemrég alkalmam volt két „székely humorú” könyvet is szerkesztenem, mindkettőt olyan szerző tollából, akiről nagyon megfeledkeztünk az utóbbi időben (illetve azt sem tudtuk – tisztelet a kivételnek –, hogy egyáltalán léteztek). Mindkét szerző, úgymint Szini Lajos (Laji bá) és Hosszu Zoltán (Dani bá) a XX. század első harmadában alkotott, mindketten a székely humorhoz nyúltak vissza, és tették ezt olyan sikeresen, hogy bevitték a köztudatba a mesélő székely bácsi azóta is élő alakját. Hogy jobban értsük, miről is van szó, egyelőre maradjunk egy mai példánál, és gondoljunk napjaink egyik legeredetibb előadóművészének, Berecz Andrásnak a világot továbbteremtő, a valóságot komótosan és komolyan felülíró székely alakjára. Mi több, előljáróban (és nem csak figyelemfelkeltésként) akár az is kijelenthető, hogy a humornak arról a vállfajáról van szó, mind Laji bá és Dani Bá, mind Berecz András esetében, amit bátran nevezhetünk székely humornak (egyelőre tegyük túl magunkat azon az elméleti kérdésen, hogy lehet-e valamilyen humornak nemzetisége vagy népcsoporthoz-kötöttsége).
Nézzük, miről is van szó pontosan ezekben a könyvekben. Szini Lajos (született 1891-ben Gyergyószárhegyen, meghalt ugyanott 1933-ban) pikareszk-regénnyé összeálló elbeszéléseiben Laji bá és sógora, Káruj életének kiemelkedő, a székely gazdalét mindennapjaitól különböző mozzanatait mondja el, úgymint egy-egy „feredői” vakációt vagy egy budapesti utazást, a technika új vívmányaira (autóra, repülőre) való rácsodálkozást. Az igazán fontos viszont a részletekben rejlik, és ez a humor forrása is Laji bá könyveiben: a szerzőnek sikerül egy olyan alakot teremtenie, aki csetlik-botlik a világ dolgai, eseményei közt, aki mindent a saját jól bevált székely gazda szemszögén keresztül néz, de aki mindig kivágja magát a kínos helyzetekből, amelyekbe keveredik – ha másképp nem, akkor az attitűdjével. Íme egy példa arra, hogy arra, hogyan születik e humor a székely rátartiság és az attól szentig különböző világ összeütközéséből:
„Elig hejjezkedénk el, hát a fekete gunyások esment hezzánk futánnak.
– Kijetek mit akarnak? – kérdezém.
– Mü kiszógáló legények vónánk – felelék – a zur mit pa¬rancsol?
– Küggye sze ide a vendéglőst – fordulék a legüdősebbhez – met mü neki parancsolunk.
A’ csak egyet fordult, s mán a vendéglős ott es vót a zasztalnál.
– Mije vagyon? – kérdém.
Erre ő kezde sebesen beszélni, egy szót se értettem, hogy mit monda, s mikor eszrevette, hogy nem értem, egy ujságot duga a zorrom elejibe, s aszonta, hogy arra fel vagyon irva, mit lehet enni-innya, arról hozajsunk, met neki dóga vóna, s aval elsirüle.
Én kezdém es olvasni a zétel ujságot, oztán oda kiáték egy pincért s megkérdém, hogy vagyon-e turós puliszka?
– A’ nincs – felelé.
– Elég cúderok magok – mondám – ha még a’ sincs, csak mind ijen német ételek vannak.
– Van ott magyar es – szépitgeté – hojzak-e egy bécsi szeletkét?
Erre mán csakugyan megmérgelődém.
– A szentedet! – kiáték reja – egy székejmagyarral ne komédiájzál, met béverem a fogadot.
A pincér erre el es suvatt egy miccre, oztán egy becsülete¬sebb jöve hezzánk, s aval hozatánk es három porcijó csürkehust, esment kilenc tésztát s 4 éveg innya valót.”
Ha ennek a humornak az alapjához próbálunk leásni, akkor mindenképp a népköltészethez kell visszanyúlnunk, a guzsalyosban történő hosszú esti mesélésekhez. A fenti részlet közönség előtt való elmondásra született, az élőbeszédre alapul, a humor pedig kétféleképpen is létrejöhet: egyrészt a falusi asszonykák és férfiak, akik a guzsalyosban vannak, s akiknek szintén nincs tudomásuk a bécsi szeletről, nevethetnek, hogy Laji bá jól odamondott a pincéreknek, másrészt meg a vájtfülü olvasó, aki tudja, mi fán terem a bécsi, Laji bán nevet – szóval nincs az a réteg, aki ne hallgatná szívesen a történetet. No meg arról sem szabad megfeledkezni, hogy az idézett részletben is igazából egyfajta l’art pour l’art játékosság nyilvánul meg, Laji bá egyszerűen a nyelvben rejlő humort aknázza ki – hisz mikor meséli, már Laji bá nyilván tisztánban van a bécsi szelet echte magyaros rántott hús minőségével.
Hosszu Zoltán (született 1897-ben Kálnokon, 1944-ben eltűnt Ukrajnában) esetében szintén az attitűd a humor forrása. Hosszu, aki korának egyik ünnepelt színésze volt Pesten, tudatosan nyúl vissza a népi gyökerekhez, Dani bá történeteit maga adja elő a színpadon, méghozzá – mint a fennmaradt hangfelvételekből kiderül – ugyanolyan autentikusan, mint teszi azt manapság Berecz András (ezért van a hallgatónak az az érzése, hogy Berecznek tudnia kellett Dani báról, habár nyilván az történik, hogy mindketten ugyanazokhoz a gyökerekhez nyúlnak vissza). Egyébként itt jegyzem meg, hogy Hosszu és Berecz között nagy szünet van a székely humor színpadon való megjelenítésében, hisz más előadók vagy a székely góbéskodást, azaz rátartiság nélküli humorizálást adták el nekünk székely humorként, vagy egyszerűen nem mertek vagy nem tudtak megszólalni székely nyelvjárásban.
Dani bá esetében a történet elsősorban a házasság kínjainak ecsetelésére van kihegyezve (ami Laji bánál csak mellékszál volt), ami akkor kezdődött, mikor Káruj sógoral elmentek Szárazajtára vizitába, s pár hét alatt két fehérnéppel áldotta meg őket a sors, s tart jópár évtizedig. Dani bá az érthetetlen és felfoghatatlan női lélek rejtelmeivel szembesülve kényszerül arra, hogy túljárjon az asszony – és egyáltalán, a világ – eszén. Azonban a végzet kardja folyamatosan ott lebeg az asszonyok képében a levegőben, s ha a férfi lelepleződik, a büntetés sem marad el:
„(…) akkor aszonta a détektiv:
– Idefigyejjenek – aszongya. – Aki ma Pesten... hétköznap szinházba menyen... s még pénzt es fizet a jegyétt... hát az ijen ember – aszongya – csak kétféle lehet: vaj bolond, vaj állarcos bétörő. Igaz-e?
– Hásze – mondom – naccságos détektiv úr, igaznak igaz lehet – mondom –, de mük a kettő közül méges csak inkább a harmadikhoz sorakozunk – mondom. – Met mű a sógorommal nem vagyunk sem állarcos bétörők – mondom – sem bolondok... A mű hejzetünk még ennél es sokkalta komojabb, akarom mondani, trágikusabb: házasemberek vagyunk mindaketten – mondom. – S azétt vetemedénk hétköznap szinházba.
– Igen-igen tuggyuk – aszongya a détektiv – az asszonyokot es béhoztuk – aszongya – az igazolás mián, itt állingálnak az ajtó előtt.
– Hinnye – mondom – tám csak nem bolondultak meg détektiv léttyikre?! S az asszonyok es tuggyák az egésszet? A szinésznét s a rózsaszinyü jegyet?
– Hát hogyne tudnák – aszongya – hiszen éppen ők igazolták a hejzetet s most ezenvel meg es szüntessük az eljárást magik ellen.
– No – mondom – azt most mán szüntethetik, ha eccer a fehérnépeket es belévigyittették. Most mán a büntetést úgysem kerűjjük el.”
Amint a két idézetből kiderül, mind Laji bánál, mind Dani bánál az ellenállhatatlan humor forrása abban keresendő, hogy a szereplők előre gondolkodnak, az élet pedig az előzetes elvárásokhoz képest másképpen alakul. Az idegen ételnevek hallatán felpaprikázódott Laji bá azt várná, hogy azt mondják neki: „fokhagymás cibere”, erre fel a válasz: „bécsi szelet”, a letartóztatott Dani bá és Káruj pedig inkább vállalná a börtönt, minthogy az asszonyok torkába dobja őket a detektív (aki viszont meg van győződve arról, hogy milyen nemes cselekedetet követett el). Az előzetes elvárásokhoz képest másképp alakuló világ eseményeire mindig érzelmi válasz következik, a hősök hol felpaprikázódnak, hol kínosan folyik róluk a veríték, mi pedig egyre inkább nevetünk a reakciójukon. Ha van székely humor, akkor valahol éppen itt keresendő, a székely rátartiságból eredő paprikás reakció és a nyelvben rejlő önkéntelen humor keverékében. Összehasonlításként, ha ugyanezek a történetek a cseh Svejkkel esnének meg, ő szépen regisztrálná azokat és fapofával mondaná el (ami szintén a humor forrása), míg az élőnyelvre, a guzsalyos hagyományaira alapozó Laji bá és Dani bá épp azáltal éri el a hatást, hogy lehetőséget ad az olvasónak a kárörvendésre azon, hogy ők milyen idegesek voltak vagy milyen rosszul érezték magukat (márpedig a kárörvendés – kivált akkor, amikor öniróniával társul – a humor másik igen fontos forrása).
Most, mikor láthattuk, hogy két vérbeli humoristával állunk szemben, önkéntelenül is feltevődik a kérdés, miért és hogyan feledkezhettünk meg két ilyen kaliberű íróról? A válasz összetett, és elsősorban a kor irodalompolitikai mismásolásaiban keresendő. Mind Laji bá, mind Dani bá nagyon erős székely nyelvjárásban írt (az első gyergyószékiben, a második háromszéki/sepsiszékiben), amit egyáltalán nem díjaztak a két világháború között sem a nemzet egységét féltő és demonstráló irodalompolitikusaink, sem a nyugatosok – gondoljunk csak arra, hogy a Tamási Áron korai műveit amiatt marasztalták el, mert állítólag túlságosan erős székely nyelvjárásban írt és teljesen érthetetlen (vissza is fogta magát ezután Tamási, őszinte sajnálatunkra...). A másik ok az, hogy a súlyos és komoly magyar irodalom hivatalos hagyományaiba nem fért be ez a fajta játékosság és humor. Pedig már a harmincas években akadtak olyanok, akik látták ennek a fajta írásmódnak a jelentőségét, például Nyirő József így ír Laji báról: „Akkor már javában dúlt az (első) világháború, mikor a gyergyói havasok lábától felkerekedett ez a könyv, hogy ijesztő ellentétképpen fényt és derűt, humort és jóságot, fenyőillatot árasszon maga körül, és ha pillanatra is, vigasztalást nyújtson, legalább múló feledést adjon a romokon síró és a jövendőtől remegő embereknek. Afféle jótékony székely mesemondás volt, amellyel a világot és önmagát áltatta Szini Lajos. Emlékszem, egymás kezéből kapkodták az emberek, hogy végre részük legyen az önkéntelen felkacagásban...”
És még ha Nyirő az irodalom tiszta vizéről kissé a társadalmi hasznosság felé is tereli a beszédet Laji bá kapcsán, ma, amikor könnyedebb szelek fújnak a magyar irodalomban, számunkra nem marad más hátra, mint igazi jelentőségében értékelni ezt a fajta székely mesemondást és önkéntelen felkacagást.

Antal Ildikó: Bodzafapuska
(Hargita Népe, 2007. október 2)
http://www.hhrf.org/hargitanepe/2007/okt/hn071002.htm

Az első moldvai magyar prózaíró, Demse Márton újabb könyvét, a Somoskai tél című önéletrajzi fogantatású kötetét ismerhette meg nemrégiben a csíkszeredai, majd a székelyudvarhelyi közönség.
A Bákó megyei Somoskán (Klézse község) született Demse Márton miután elvégezte a tanítóképzőt, otthon tanított, de mert az akkori hatóságoknak szemet szúrt, hogy a román történelmet túlságosan magyar szellemben tanítja, eltessékelték a tanügytől. Ezt követően mozdonyvezetőként kereste meg kenyerét, majd Csíkszeredába költözött, jelenleg Magyarországon él. Bár erről is azt mondja, „én úgy készültem oda, mint a Kánaánba, s bizony csalatkoztam". A 70-es évektől 89-ig ha Csíkba, Kézdire vagy Brassóba indult, be-bevitték a szekuritáté emberei. Vallatták, kérdezgették. A sok megaláztatással és kiszolgáltatottsággal járó sérelmét pedig papírra vetette, szót fogadva Kányádi Sándornak, aki azt tanácsolta, „Marci fiam, meg kell írni mindent, ami fáj".

A 2005-ben napvilágot látott Csángó küzdelem című kötetét követi a Zelegor Kiadó gondozásában most megjelent Somoskai tél, az író pedig állítja, több zsáknyi feljegyzése lenne még. „Nem volt nekem más fegyverem, csak a saját bodzafapuskám" – mondja képletesen. A bodzafapuskának nevezett népi játék pedig találó hasonlat, hisz úgy törnek fel belőle a vallomások, mint a kézzel gyártott szerkezetből a levegő – pukkanva. Bár a személyek megnevezése nélkül meséli a történteket, azokban nincs fikció. „Mert hiába pukkant 89-ben akkorát a puliszka, azóta sem száradt meg eléggé" – teszi hozzá magyarázatként. A könyvbemutatón, melyet a kötet szerkesztője, Sántha Attila nyitott meg, Demse szavait a jelen levő klézseiek is meg- megerősítették, majd elmondták, örülnek, hogy immár írva vagyon a sok sérelmük egy-egy szeletkéje. 1986-ban fogalmazott úgy, hogy: „Könnyhulláson járok. A jégverések számát nem róttam lajstrom-lécre. Számtalan volt. Feljegyzésükre nem elég egy élet. Lassan magunkra esteledünk", de a moldvai magyarság helyzete ma is szomorú. Kár, hogy még mindig óvatosan kezeljük a témát, mert a 18 év alatt megkérgesedett puliszka alatt ismerős nevek tolongnak.

A Gondola cikke György Attila Az én státusom c. könyvének bemutatójáról http://www.gondola.hu/cikk.php?szal=44388